2024. április 17. 10:00 - olvassAmarával

Tíz év magány

Gabriel García Márquez halálának évfordulójára

Kedves Olvasó!

marquez-gabriel-adv-obit-slide-lp84-superjumbo-e1551948703368.jpgGabriel García Márquez, a 20. századi latin-amerikai irodalom legnagyobb alakja éppen ma 10 éve (2014. április 17-én) halt meg. Az a 10 évvel ezelőtti áprilisi nap is úgy indult, mint a többi, de emlékszem, és amíg élek, emlékezni fogok rá, hogy mennyire letaglózott a halálának a híre. Napokig zombiként jártam-keltem a világban. A kerek évforduló viszont egy hatalmas meglepetést is tartogatott. Egy “új” regényt, amely Gabo utolsó alkotása volt.

Idén márciusban, egészen pontosan március 6-án, Gabriel García Márquez születésének 97. évfordulóján a világpremierrel egy időben Magyarországon is megjelent a kolumbiai író kisregénye, amelyet eddig még sehol nem publikáltak. A Találkozunk augusztusban című könyv a Mester utolsó műve, amelyet már nagyon betegen, 1999-ben kezdett el és a demenciával küzdve írt. Végül nem akarta megjelentetni, sőt azt akarta, hogy égessék el, annyira rossznak találta. Ám a fiai, Rodrigo és Gonzalo García Barcha úgy döntöttek, hogy édesapjuk halálának tizedik évfordulójára, a végakaratával szembemenve megjelentetik a könyvet. “Árulóként úgy döntöttünk, hogy az olvasók örömét minden más szempont fölé helyezzük. Ha a könyv elnyeri tetszésüket, Gabo talán megbocsát nekünk. Ebben reménykedünk.”- írják a könyv előszavában.

Természetesen a megjelenéssel együtt kitört a polémia is arról, van-e joga az örökösöknek kiadni egy művet a szerző akarata ellenére.

Sokan úgy vélekednek, hogy csak a pénzért tették. Én nem hiszem, hogy könnyű lehetett ez az író fiainak. Biztos vagyok benne, hogy igen hosszas vívódás előzte meg a döntést. Valahol azt nyilatkozták, hogy azért tették, mert “túl értékesnek tartják a művet ahhoz, hogy elrejtsék Kolumbia és a tágabb világ elől." És valóban, mégiscsak az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb (számomra a legnagyobb) írófejedelméről van szó, akinek minden egyes alkotása világszinten óriási érdeklődést vált ki. Én nem akarok - és nincs is jogom - ítélkezni. Amit tudok, az az, hogy hálás vagyok azért, hogy lehetőségem van elolvasni a Mester utolsó sorait és gondolatait. Főleg annak tudatában, hogy súlyos betegen sem hagyott fel az alkotással. Az közismert tény róla, hogy rendkívül szigorú kereteket szabott magának, minden nap reggel kilenctől délután háromig dolgozott az írásain, és egészen elképesztő módon perfekcionista volt, ha írásról volt szó. Így már érthető, miért tartotta égetnivalóan rossznak a Találkozunk augusztusban-t. Pedig egyáltalán nem az. Sőt!

talalkozunk_augusztusban.jpgA regény hat rövidebb történetből áll, amelyek összefüggenek egymással. Főszereplőjük egy középkorú nő, Ana Magdalen Bach, aki minden évben augusztusban ellátogat egy szigetre, édesanyja sírjához, hogy kardvirágot vigyen neki, és ezen az egy napon más emberré válik. Ugyan látszólag boldog házasságban él, de minden évben augusztusban egy kalandba bonyolódik idegen férfiakkal. Ezek az egyéjszakás kalandok persze egész addigi életét felbolygatják.

Az kétségtelen, hogy nem olyan bravúros, mint a Mester nagy klasszikusai, a Száz év magány vagy a Szerelem a kolera idején. Talán, ami a legfeltűnőbb, hogy időpontkavarodások vannak benne, de ez egy fél pillanatra sem von le az értékéből. A márquezi humor abszolút felismerhető benne, és a karibi életérzés is minden lapjáról süt.

 

Nagyon hálás vagyok egyrészt az író fiainak, hogy meghozták ezt a nem könnyű döntést, és kiadták a könyvet, másrészt a Magvető Kiadónak és Scholz László tanár úrnak, hogy magyarul is olvasható a Mester utolsó alkotása. Egy csodálatos vasárnap délutánt szereztek nekem vele. Gabo nyugodt szívvel megbocsáthat a fiainak.

Gabriel García Márquez esete nem példa nélküli az irodalomtörténetben. Franz Kafka életében nagyon kevés művét jelentette meg. Amikor már tudta, hogy nincs sok hátra az életéből, megkérte barátját, Max Brodot, hogy a halála után minden hátrahagyott befejezetlen kéziratát (leveleit, naplóit) olvasás nélkül semmisítse meg. De Max Brod erre képtelen volt, mert hál’istennek elolvasta őket, és úgy találta, hogy az írások túl jók ahhoz, hogy a tűzben végezzék. Így jelentek meg végül Kafka legismertebb művei, mint A per és A kastély. Mi pedig kötelezőkként olvassuk a suliban a klasszikus irodalmi kánon részeiként. Szerencse, hogy Max Brodnak jó szeme volt az irodalomhoz, és volt bátorsága szembeszállni barátja végakaratával. Tehát szerintem nem annyira fekete-fehér ez a történet, mint amilyennek elsőre tűnik.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://olvassamaraval.blog.hu/api/trackback/id/tr3918382815

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mesterséges Geci 2024.04.22. 07:38:36

Ha demenciával küzdve írta, akkor... khm... vajon a fordító teljesen hű maradt az eredetihez vagy az esetleg árulkodó nyomokat, amik az író betegségére utalnak... hát legalábbis tompította?
Vagy egyáltalán nem látszott az eredetin, hogy ... nem volt szellemileg teljesen ép a szerző?
süti beállítások módosítása