Kedves Olvasó!

Ma egy egészen rendkívüli történetről mesélek neked, amely az olvasásról és a szeretetről szól. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni. Hol kapcsolódik össze a két dolog? Az agyban.

Te el tudnád képzelni a világot olvasás és írás nélkül? A mai fiatalok már nem olvasnak könyveket, ha pedig írni kell, akkor a chaten többet használják a smiley-kat mint a betűket. Természetesen én is ismerem ezt a tendenciát a mai fiatalokról, de vajon ez tényleg az olvasás és írás eltűnéséhez vezethet? Én kifejezetten optimista vagyok e tekintetben, biztos vagyok benne, hogy nem. De tényleg, mit adott az emberiségnek az írásbeliség megjelenése? Az elnyomás eszköze vagy a felemelkedésé? Kitörölhető az emberi agyból az olvasás tudománya, ha egyszer már megtanult az ember olvasni? Igazán elgondolkodtató kérdések ezek, amelyek egy izlandi szerző, Sigrídur Hagalín Björnsdóttir 2021-ben megjelent regényében, a Szent szóban vetődnek fel, amely Patat Bence nagyszerű fordításában olvasható magyarul. 
Nagyon nehezen tudnám meghatározni a könyv zsánerét: egyrészt krimi, mert a főhős, Einar a nővérét, Eddát keresi, aki nem sokkal a gyereke születése után eltűnik. Másrészt lehet családregényként vagy felnövéstörténetként is olvasni. Einar és Edda nem mindennapi családjának a története ez a regény, illetve az ő felnövéstörténetük bontakozik ki a könyv lapjain, amelynek több idősíkja és több narrátora van. Az egyik természetesen Einar. De hogy ki a másik mesélő, az csak lassan, fokozatosan derül ki, és, bevallom őszintén, engem igazán meglepett.

A regényben szerepel egy titkos társaság, amely tudósokból, neurológusokból, nyelvészekből áll, és az a feltevésük, hogy az olvasás és az írás igazából csak a bajt hozta az emberiségre, mivel az első írott szavakat a hatalmasok szolgálatában írták le, gondoljunk például az adózásra. És ez napjainkban sem változott semmit, tehát egy jobb világ érdekében le kellene mondanunk az olvasás-írás tudományáról. Ami szerintük gyakorlatilag már folyamatban is van, hiszen a technológia fejlődésével már egyre kevesebben olvasnak könyveket, amelyeknek a helyét átvette a közösségi média például, ahol csak nagyon rövid szövegekkel kell az embereknek megbirkózniuk. A szóbeli közlés elsőbbségéhez visszatérve a világ egy jobb hely lenne. Szerintük. Merthogy az ember agyát nem olvasásra és írásra „találták ki”, hanem a beszédre (verbalitásra) épülő társadalmi berendezkedésre.

És ha hinni lehet a regényben leírtaknak, márpedig szerintem lehet, akkor ez az agyban dől el. Na, nem úgy, ahogy az életmódguruk hirdetik az igét, hanem úgy, hogy az olvasás alatt az ember agya aktiválódik, neutronok kezdenek el cikázni, és eközben kapcsolatokat alakítanak ki egymással. Ez eddig normális, viszont egy hiperlexiásnál ezek a neutronok és kapcsolódásaik éppen azt az agyi területet foglalják el, amelyik a társas kapcsolatokért, az érzelmi kötődésért felel. És itt van a probléma.

Mint ahogyan a neutronok az agyban, az emberek is nagyon bonyolult kapcsolódásokra képesek egymással, adott esetben egy családban. Szerintem ez a párhuzam fut végig a regényen, nagyon szépen, finoman adagolva. Miközben olvastam Björnsdóttir regényét, elképzelésem sem volt sokáig, hogy hová fogja kifuttatni a történetet. De a végén összeállt a kép.

Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor azt mondanám, hogy ez a könyv a szeretetről szól. Ami képes felemelni, megmenteni az embert akkor, amikor a leginkább elveszve érzi magát ebben a hatalmas világban. A szeretet hiánya viszont a legfájóbb seb lehet a lelkünkben.