Kedves Olvasó!

Régen találkoztunk. Üdvözöllek újra!

Egy nem mindennapi könyvről szeretnék ma mesélni neked, amelybe teljesen véletlenül botlottam bele egy könyvesbolti bóklászás során. Rendkívül hálás vagyok érte, hogy felfedeztem ezt a művet és találkozhattam fantasztikus, elképesztő személyiségű írójával.

Magunknak mondjuk

“Készen állsz?-kérdeztem. Megszorítottad a kezem. Na és te? kérdeztél vissza. Nem emlékszem, mit válaszoltam. “ Elena és Mario a kórházban, Mario halálos ágyánál folytatják le ezt a párbeszédet Andrés Neuman Magunknak mondjuk című könyvében, amely a Margó Könyvek sorozatban jelent meg Eöry Zsófia fordításában. A szerzőnek ez az első Magyarországon kiadott könyve.

Az argentin-spanyol író műve olyan tabunak számító témákat dolgoz fel, mint a halál, a haldoklás, a haldokló ápolása. Egyrészt provokatív, másrészt rendkívül érzékeny regény ez a mindössze 178 oldalas alkotás. Szerintem hiánypótló mű.

Az alaptörténet: Mario, az apa, aki tudja, hogy halálos beteg, szeretne a 10 éves fiának még egy utolsó, életre szóló emléket adni. Így elmennek egy hosszabb útra, Pedróval, a kamionnal. A három szereplő - Mario, a felesége, Elena és a kisfiuk, Lito - meséli a történetet, ki-ki a maga szemszögéből. Már a könyv elején tudjuk, mi lesz a vége. Nem is a történet maga a legfontosabb, hanem a közben a szereplőkben lezajló belső, lelki folyamatok. Ezekről ír végtelenül finoman és értően Andrés Neuman.

Nem volt könnyű olvasni, bevallom, mert közben elszorult a szívem nagyon sokszor. Vajon kinek rosszabb? Annak, aki elmegy, és már nem lehet többé része a szerettei, a gyermeke éltének? Vagy annak, aki itt marad, és meg kell küzdenie a gyásszal, a hiánnyal, a temetés körüli bürokráciával (szerintem erre sokan nem is gondolunk) és azzal, hogy egy ekkora veszteség után másnap van bőr a képén a Napnak újra felkelni? És az élet megy tovább. Micsoda döbbenetes közhely!

Rengeteg kérdés cikázott a fejemben a regény olvasása közben. Ezeket szeretném most megosztani veled.

Mikor kezdődik a gyász? A szerettünk halála után? Vagy egy ilyen helyzetben, amikor egy hosszú betegség előzi meg, már a diagnózissal kezdetét veszi? Fel lehet rá készülni? Persze, nyilván az eszeddel tudod, hogy be fog következni, de a lelkedben fel tudsz készülni? Szerintem nem, mert végig vársz egy csodára a szíved legeslegmélyén.

Elena, aki odaadóan ápolja a férjét először otthonukban, majd a betegség előrehaladtával a kórházban, szinte összeroppan az elviselhetetlen teher alatt. Minden napja színtiszta aggódás. Mindenki máshogy küzd meg egy ilyen helyzettel. Neuman regényében az anya egy szexuális viszonyba kezd valakivel, hogy egy kicsit elmeneküljön a problémák elől, vagy talán azért, hogy büntesse magát a lelkiismeret-furdalással, és legyen oka bűntudatot érezni. Ez szerintem szélsőség, de vajon van-e jogunk elítélni őt? Én el sem tudom képzelni, hogy mit tennék Elena helyében. És ezen a ponton szeretném megemlíteni azokat az embereket, akik a szerettüket ápolják és fáradságot nem ismerve nap nap után gondoskodnak róluk a megannyi más kötelező teendő mellett. Ez a könyv főhajtás a szerettüket ápolók előtt.

Szerintem a regényben is nagyon szépen kirajzolódik, talán el is hangzik, hogy ilyenkor ezek az emberek egyedül maradnak a fájdalommal. Hiába van melletted a családod többi része vagy a barátaid, ők a legeslegjobb szándék mellett sem tudnak segíteni, hiszen nem élik át ezt a helyzetet olyan intenzitással, mint mondjuk egy házaspár. Ki is szakadnál egy kicsit ebből az elviselhetetlen őrületből, de akkor bűntudatod van, mint Elenának, hogy hogyan meri jól érezni magát, miközben a férje haldoklik. Egészen abszurd helyzet.

Az idő kérdését is felveti ez a remekmű. Van egy rész a regényben, amikor Mario és Lito úton vannak, és az apa azt mondja a kisfiának, hogy igyanak meg valamit. Bármit vesz neki. Lito egy Fantát kér. Még csak kisfiú, aki nem érti az alaphelyzetet, igazából el sem mondták neki a szülei.

Aljas dolog ez az idő! Mindennek megvan a maga ideje, mondják, de mi van, ha neked már nincsen időd? Pedig annyi mindent csinálnál még, annyi mindent tanítanál még a gyerekednek. De tudod, hogy már nem teheted meg, mert elfogyott a rád kiszabott idő. Nap nap után menetelni a saját halálod felé. Igen, tudom, mindenki ezt csinálja, hiszen minden egyes emberi életnek egyszer vége szakad. De azért az nagyon nem mindegy, hogy mikor és hogyan, és főleg, hogy tudsz-e róla, hogy a tiéd mikor ér véget.

Ezért nagyon fantasztikus szimbólum az utazás. Andrés Neuman szerint - és ezzel a legmesszebbmenőkig egyet tudok érteni - az élet is igazából egy utazás. Egy cél felé halad, a halál felé, de nem célba érés a lényeg, hanem az, amit az úton átélsz, amit megteszel és ami farag rajtad. Mivel az időnk véges, bármennyire is nem ezt gondoljuk mindaddig, amíg nem üt be a krach, meg kell tanulnunk élvezni és kiélvezni minden percét ennek az utazásnak. Nem szabad halogatni semmit, még olyan felkiáltással sem, hogy az alkalmas időre várok. Nem. Az alkalmas idő éppen a Most. Mert holnap már lehet, hogy késő lesz.

Szívből ajánlom mindenkinek Andrés Neuman könyvét, és nagyon várom, hogy megjelenjen a többi regénye is magyarul, mert szükségünk van Andrés bölcsességére szerintem mindannyiunknak.

képek forrása:

fotó 1: Líra.hu

foto 2: olvassamaraval.blog.hu