Kedves Olvasó!

Köszöntelek újra, és köszönöm, hogy 2024-ben is itt vagy! Ennek a bejegyzésnek az első mondata a köszönet kell, hogy legyen a Budapesti Cervantes Intézetnek és személyesen Molnár Gábor Tamásnak, az ELTE docensének, ugyanis a spanyol intézet szervezésében az elmúlt négy hétfőn egy rendkívül érdekes és izgalmas olvasóklub részese lehettem. Molnár Gábor moderálásával és egy szuper csapattal Junot Díaz és Lucia Berlin írásairól beszéltünk. Nagyon hálás vagyok egyrészt a fantasztikus beszélgetésekért, másrészt azért, hogy megismerhettem ezt a két remek írót. Ha nincsen a klub,  biztos vagyok benne, hogy nem olvastam volna ezeket a könyveket.

No, de milyen könyvekről is van szó?

Junot Díaz: Fulladás és Oscar Wao rövid, de csodálatos élete

Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve

Kezdjük Junot Díazzal, aki dominikai születésű, az Egyesült Államokban élő és alkotó író. Szövegei a bevándorlólét nehézségeiről, a dominikai nyomorról és kilátástalanságról, illetve a Trujillo-diktatúra rémségeiről szólnak. A Fulladás című kötet volt az első, amit olvastam tőle, Pék Zoltán remek fordításában. Ez egy rövidtörténet-ciklus. Az egyes szövegek különálló novellákként is megállják a helyüket, de a kötet végén összeáll a kép, és kirajzolódik a nagy egész. Minden kis momentum, utalás értelmet nyer és a helyére kerül.

Nem könnyű olvasmány sem a témáját, sem a stílusát tekintve, de én nagyon szerettem olvasni, mert rendkívül sodró lendületű szövegek, amelyek olykor-olykor bizony nagyon eldurvulnak. A könyv egy dominikai család életét mutatja be, amelynek tagjai New Yorkba és New Jersey-be emigrálnak a jobb lehetőségek reményében. Történetszilánkok, amelyek a végén mégis egy egésszé állnak össze.

Az egész kötetet áthatja az erőszak, ami talán a kilátástalanságot és a tehetetlenséget hivatott leplezni. A kemény világ már a kisgyerekeket is rákényszeríti az erőszakra. Erről szól az első novella (Ysrael), amely egyből gyomron is vág.

Gyerekek, akik a drogárusításból vagy bolti lopásból élnek.

Gyerekek, akiket elhagyott az apjuk, mert az Egyesült Államokba ment pénzt keresni. Az, hogy küld-e haza pénzt, egy másik kérdés persze.

Bevándorló fiatalok, akik New York utcáin is drogot árulnak.

Bevándorló munkavállalók, akik jobb életre vágynak, és eközben a legnagyobb kiszolgáltatottságot ismerik meg.

Egyik sem egyszerű élethelyzet. A kivándorlás témája nagyon elgondolkoztatott, mivel engem is már régóta foglalkoztat ez az ügy. Vajon az emigrálás megoldja-e problémáinkat?  Úgy értem: elindulsz az ismeretlenbe adott esetben még az alapvető nyelvtudásod is hiányzik - azért, hogy az életed jobb legyen, hogy könnyebben boldogulj. De nagyon sokszor nemhogy könnyebb lesz az életed, hanem még kiszolgáltatottabbá válsz a munkaadók kénye-kedvének. Ebben a kötetben a fiatalok, hiába emigráltak “Nueva Yorkba”, pont ugyanúgy drogdílerkedésből éltek ott is, mint Dominikában. Akkor meg minek a hajcihő a cuccolással?

Díaz szövegeit amúgy áthatja a menekülési vágy. Mind a Fulladás szövegeiben, mind a másik könyvben, az Oscar Wao rövid de csodálatos életében végig követhető a menekülés motívuma. Mintha egy bedurvult Csehovot olvasnál.

Az Oscarban szintén egy Dominikából az USÁ-ba vándorolt család életébe nyerhetünk bepillantást. Oscar egy nörd, akit a számítógépes játékok és a sci-fi világa vonz. Abban is elüt az átlag dominikai pasitól, hogy nőhiánnyal küzd. Ennek oka pedig a Fukú, az ősi dominikai átok, amely mindenkit elér, aki kihívja maga ellen a sorsot. Természetesen az átokhoz a véreskezű diktátornak, Trujillónak is köze van. Sőt! Ebből az alapsztoriból bontakozik ki Oscar családjának, az édesanyjának és nővérének, valamint a szigeten maradt rokonoknak az élettörténete és Dominika közelmúltja. Ami nem egy fáklyásmenet, ennyit talán elárulhatok.

Nagyon csavaros kis könyv ez. Elkezdi írni először az egyik szereplő történetét, aztán egy ponton otthagyja őt, minket olvasókat meg kétségek között, hogy most akkor mi lesz a karakterrel, és belekezd a másik szereplő sztorijába, és így tovább. Minden történet lineáris, így egy ponton összeérnek, és megértünk minden ok-okozatot. Mint már említettem, ebben a kötetben több szó esik a dominikai történelemről és a Trujillo-diktatúráról, annak minden létező borzalmáról. Ez alapján egyébként jobban megérthető a Fulladás című kötetet átható erőszak is.

Mindkét Díaz-könyv nagyon megrázó, de ezzel együtt fontos olvasmány. Nagyon aktuális kérdésekre keresi a választ. Ugyan még csak januárt írunk, de azt gondolom, hogy idei irodalmi felfedezettem egyértelműen Junot Díaz.

A másik szerző, akinek a novelláival ebben az olvasóklubban megismerkedtem, Lucia Berlin. Tőle a Bejárónők kézikönyve című kötetet vettük górcső alá Bíró Júlia nagyszerű fordításában.

Bevallom őszintén, Díaz után nekem az elején kicsit „magyarázkodósnak” tűntek Lucia Berlin szövegei. (Ezt annak tudom be, hogy nagyon sokáig Díaz hatása alatt voltam.) Az ő stílusa teljesen más, sokkal finomabb, sokkal játékosabb. Témái viszont nem kevésbé kemények. Csak máshogy fejezi ki azokat.

Berlinről azt kell tudni, hogy alkoholista volt, de talán az írásnak is köszönhetően kigyógyult a szenvedélybetegségéből. Foglalkozását tekintve volt takarítónő, sürgősségis nővér, tanítványai körében rendívül népszerű egyetemi óraadó. Tehát neki is volt honnan merítenie az anyagot az írásaihoz. Ez meg is látszik a szövegein, amelyekben gyakorlatilag az életéről és annak minden nehézségéről vallott. A szüleihez fűződő ellentmondásos kapcsolatáról, hogy mennyire vágyott az apja szeretetére (Fantomfájdalom), az alkoholizmusáról (Menthetetlen), amit próbált a gyerekei előtt titkolni, de ez természetesen nem sikerült. Mivel gyerekkorában sokat költözködtek, az apja ugyanis bányamérnök volt, Berlin, a szövegei alapján nekem úgy tűnik, sehol nem volt igazán otthon. Valahogy mindig kívül állt, ő volt a különc. Ez nagyon jól megmutatkozik például a Csillagok és szentek című novellában. Vagy a címadó szövegben. Ez egy nagyon humoros novella, amelyben Berlin leírja az amerikai háztartások különböző típusát, a háziasszonyok mindenfajta rigolyáit, azt, hogy hogyan bánnak a bejárónőkkel, hogy a bejárónők miket lopkodnak a házakból (nem azt, amit gondolnál). Elandalít, elszórakoztat, majd a novella utolsó mondata után én elbőgtem magam. Sosem tudhatod, hogy az élet folyásában, a felszín alatt mekkora emberi drámák zajlanak.

Megismerhetjük a mexikói abortuszklinikát, (Tigrisharapás) a chilei nyomornegyedet és árvaházat (Jó és rossz), és itt is előkerül a bevándorlás nehézségeinek és a teljes kiszolgáltatottságnak a kérdése. (Mijito).

Ezen a ponton azt kell mondanom, hogy ha csak egy novellára van időd Lucia Berlintől, kedves Olvasó, akkor az a Mijito legyen!

Nem szeretnék spoilerezni, ezért csak annyit írnék, hogy szerintem ez a szöveg Berlin írásainak (egyik) csúcspontja. Nagyon durva, rettentően durva, megrázó. Viszont ahogy megírta! A nézőpontváltások, hogy egy történetet ki milyen szempontból lát és él át, zseniális. Az első sokk után elgondolkoztató. Hogyan lehetett volna megelőzni a tragédiát? Meg lehetett-e volna egyáltalán? Kinek a felelőssége, hogy így történt?

Berlin az emberi drámák írója. Felszínre hozza a mélyben zajló, fájdalmas folyamatokat, az emberi történeteket, amelyeket a rohanó világunkban nem látunk, vagy nem akarunk látni. Ismeri a legmélyebb poklot, hiszen maga is megjárta. De erőt merített belőle, és fel tudott állni a padlóról. Ez abszolút átjön az írásain, és szerintem sokunknak erőt adhat, ha készen állunk rá.

Nagyon örülök, hogy olvashattam ezeket a könyveket, és megismerhettem ezt a két fantasztikus és rendkívül fontos írót. Csak arra tudlak biztatni, kedves Olvasó, hogy ha eddig nem olvastál tőlük, akkor vesd bele magad Diaz és Berlin világába, amely egy kemény világ, de mi olvasók megerősödve jövünk ki belőle.