Kedves Olvasó!

Folytatva a tegnap elkezdett Lévai Katalin-sorozatot ma a Tűzmadár című családregényéről szeretnék mesélni. Különleges könyv ez sok szempontból. Főhőse, Szavanov Emil, az írónő rokona, imádott nagynénjének volt a férje. Az én szívemben is fontos helyet foglal el ez a mű, mert egyrészt ez volt az első könyv, amit Lévai Katalintól olvastam, másrészt máig ható érzéseket ébresztett bennem. Ezért ez a bejegyzés most személyesebb lesz, mint az eddigiek. 

Tűzmadár

A Tűzmadár egy csodálatosan megírt regény, amely egy méltatlanul elfeledett, rendkívül sokoldalú, híres pesti cukrászmesterről szól. Kijutott neki a XX. század összes létező borzalmából valamilyen módon, de mindig talpra állt, sokszor a legkilátástalanabb helyzetekből kezdte újra, amikor én már rég feladtam volna.

Szavanov Emil története olyan mélyen megérintett, olyan mélyen beette magát a gondolataimba, hogy napokig az életén és a döntésein gondolkoztam.

Milyen kuszák és milyen óriási hatással vannak egymásra az emberi sorsok! Egy-egy, akár ártatlannak tűnő, hétköznapi döntésünk mások egész életét befolyásolhatja. Amikor megrántod a sorsod vékony fonalát, nem is sejted, micsoda hatással vagy nem csak a magad, hanem mások életének alakulására is.

A történet mélyén egy döbbenetes emberi dráma áll. Egy olyan dráma, amely csak a könyvekben lehetséges - gondolhatnánk. És mégis, ezt a történetet maga az élet írta. Lévai Katalin alapos kutatómunkával ásott a családi legendárium mélyére, hogy elmesélhesse ennek a nem mindennapi férfinak az élettörténetét és mélységes drámáját. És ami nagyon fontos, Lévai Katalin csak mesél. Nem ítélkezik. Azt meghagyja az olvasónak, akiben egészen biztosan rengeteg kérdés megfogalmazódik:

Hogyan lehet a történelemnek nevezett elmebajt (háborúk, gazdasági válságok, forradalmak, és az ezeket mindig követő felfordulás) ép ésszel átvészelni, és közben tenni a dolgod, élni az életed, sőt, még szép sikereket is elérni?
Mit érezhet az az ember, aki tudja, hogy az élete egy hajszálon függ, és menekülnie kell, és esélyt is kap a menekülésre, de nincs hová?
Meg lehet-e bocsátani az árulást?
Mi az erősebb szövetség az életben: a vérségi kötődés vagy a szerelem?
És mi van olyankor, ha apaként a gyereked és a szerelmed között kell választani?
Mihez kezdhetsz magaddal, miközben egész hátralévő életedben nem múlik el nap, hogy ne arra gondolnál: emberként és apaként is kudarcot vallottál?
Hogyan lehet tisztességesnek maradni egy korántsem tisztességes világban? (Hogyan is írja a költő? "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.")

Most, ahogy írom ezeket a sorokat, feltörnek bennem ugyanazok az érzések, amelyeket a könyv olvasása közben éreztem. Ugyanúgy megsiratom Szavanov Emilt és élete utolsó szerelmét, Margitot, de a feltett kérdésekre ma sem tudnék válaszolni. Én mit tennék? Nem tudom.

De azt tudom, hogy ez a múlt században játszódó családregény nagyon is a ma emberéhez szól. Jobban is mint gondolnánk.