A Nobel-díjasok sorozat második részében a tavalyi nyertesről, Abdulrazak Gurnahról lesz szó.

Gurnah 1948-ban Zanzibárban született, és 1966-ban az arab lakosságot ért üldöztetés elől menekült az Egyesült Királyságba. Utóéletek című regénye – eddig csak ez az egy műve jelent meg magyarul – a kelet-afrikai kolonializációt mutatja be egy család több nemzedékének történetén keresztül. A regénynek hat főhőse van, négy férfi és két nő (!), az ő fejlődéstörténetüket követhetjük a regényben.

Amikor kézbe vettem a könyvet, nem tudtam, mire fut ki a történet. Csak azt tudtam, hogy Gurnah 2021-ben megkapta a Nobel-díjat, és "a posztkolonialista tapasztalat egyik legjelentősebb írójának tartják, aki élénk képekben beszél egy olyan Afrikáról, amelyet a kontinensen kívül csak kevesen ismernek." (Ez állt a Svéd Akadémia indoklásában).

Nagyon aktuális témát boncolgat, végtelenül szép irodalmat művelve. Már az elején megfogott a stílusa. Elkezdi kibontani az egyik főhőse életét, majd gyönyörűen hozzáfűzve elmeséli egy másik szereplő történetét, úgy, hogy az életek összefonódnak egymással. Néha csak keresztezik egymást az életutak, néha összefonódnak egy életre a sorsok.

Közhely, de mégis le kell szögeznem, hogy Afrika egy teljesen más világ, már-már egy másik univerzum, és ez nagyon szépen kirajzolódik ebben a regényben. A szerző nem akar szépítgetni, sem ítélkezni, azt rábízza az olvasóra. Nem nagyon szeretnék spoilerezni, de két momentum nagyon ide kívánkozik: a regény több szereplője is gyerekkorában rabszolgasorban élt. Vagy azért mert a szülei eladták egy kereskedőnek az adósságuk megváltásáért cserébe, vagy más okból. A másik mozzanat egy kislány kálváriája, akit azért vertek el rettenetesen, mert tudott írni-olvasni. Valóságos sokk volt ezeket európai szemmel olvasni.

A történet hátterét a német gyarmatosítás adja, az 1890-es évek helyi, törzsi felkeléseivel, melyeket a németek kegyetlen brutalitással elfojtottak. Zanzibár és Tanzánia német gyarmatterületek voltak az 1880-as évektől egészen az első világháború végéig.
Azért is különleges ez a könyv, mert a német gyarmatosításról nem lehet olyan sokat hallani a közbeszédben. Sokat tudunk az angol (ld. Orwell: Burmai napok) vagy a francia (ld. Ernaux: Évek) gyarmatosításról és annak következményeiről a helyi lakosságra nézve, de a német kolonializmusról nem annyira.

Természetesen ez a megszállás is, mint oly sok másik a történelemben, a helyi lakosság „civilizálását” célozta. Tűzzel-vassal. Fegyverrel. Ha fellázadtak a törzsek és ellenálltak, a megszállók, akik, ugye, a "civilizációt" hozták el, a legkegyetlenebb módon fojtották vérbe a lázadást, attól sem riadva vissza, hogy egész falvakat irtsanak ki és égessenek fel.

Ebből az alaphelyzetből indul a történet. A könyv szereplői közül néhányan a hazájukat sújtó nyomorból és kiszolgáltatottságból menekülve keverednek a német Schutztruppéba (fegyveres védelmi erő német Kelet- Afrikában, amelyet annak érdekében hoztak létre , hogy a „belső rendet” fenntartsák) aszkarinak (helyi lakosokból álló önkéntesek, akik beléptek a Schutztruppéba, és rendkívül kegyetlen módon harcoltak) annak reményében, hogy életkörülményeik javulhatnak. Az első világháború az afrikai frontot sem kímélte, rengeteg áldozatot szedett, egyrészt maga a háborús vérontás, másrészt az olyan betegségek, mint a malária, a vérhas, ami szintén leginkább a helyieket sújtotta gyógyszer és szúnyogháló hiányában, (ami persze a német tiszteknek kijárt, az aszkariknak nem).

„Bár a Schutztruppe katonákat és teherhordókat is vesztett a csatákban, betegségekben és dezertálások által, a tisztjeik elvakult makacssággal és kitartással harcoltak tovább. Az aszkarik elpusztított földeket, éhező és haldokló emberek százezreit hagyták maguk után, miközben vakon és vérengző fenevadak módjára küzdöttek egy olyan ügyért, amelyről azt sem tudták, honnan indult, amelynek célkitűzései csalókának bizonyultak és amely tulajdonképpen az ő leigázásukat szolgálta.” (124-125. oldal)

A fenti részlet mindent magában foglal. Az egész gyarmatosítást és a háborúkat. Meghalsz valamiért, amihez egyáltalán nincs semmi közöd, ráadásul azok, akikért harcolsz, lenéznek és semmibe vesznek. Pont úgy, mint egy állatot. És amúgy közben a sajátjaidat pusztítod.

A regény szereplői nagyon sokrétű, különféle háttérrel rendelkező karakterek. A kulturális különbségek ellenére nekem sikerült majdnem mindegyikükkel együttérezni. A sok viszontagság és nyomorúság ellenére mindegyikük a boldogulást keresi egy rendkívül zűrzavaros időszakban, amikor a megszokott világuk már teljesen megváltozott. Van, aki megtalálja, és van, aki elbukik.

Happy endet ne várjatok, nagyon megrázó a történet befejezése. Mert valahol nagyon is életszagú.

Aki elolvassa Abdulrazak Gurnah Utóéletek című könyvét, az egészen biztosan árnyaltabban fog közelíteni a bevándorlás problémájához, ami kétségtelenül napjaink egyik legnagyobb kihívása, és korántsem olyan fekete-fehér, mint ahogyan azt a különböző politikai oldalak beállítják.