Az idei irodalmi Nobel-díjra esélyes volt Michel Houellebecq is, legalábbis a fogadóirodák szerint. Mint tudjuk, végül nem ő kapta, hanem Annie Ernaux, de szerintem Houellebecq is kaphatta volna. Magyarországon is szélesebb körben felkapott íróvá a 2015-ös Behódolással vált, de a műveit hazájában, Franciaországban a 2000-es években adták ki, példának okáért a Csúcsont, amellyel "befutott" 2001-ben. Ezzel csak azt akartam előrebocsátani, hogy Houellebecq nem most kezdett azokról a problémákról írni, amelyekről a könyvei szólnak, tehát nem egy divathullámot lovagol meg.
Nem olvastam mindegyik könyvét, csupán hármat. De pont ő az a szerző, akit nem lehet egy szuszra „megenni”. Egy-egy könyvét ki kell heverni.
Az első könyv, amit olvastam tőle, a Behódolás volt. 2015-ben jelent meg a Charlie Hebdo című lap szerkesztősége elleni iszlamista támadás napján. Volt is belőle felháborodás.
A történet 2022-ben játszódik, amikor is a Muzulmán Testvériség nyeri a választásokat Franciaországban. Van benne minden, ami egy Houellebecq-könyvben lenni szokott: életből kiábrándultság, szex, a régi francia értékek (a régi Franciaország) utáni sóvárgás, magány és depresszió. Vádolták őt iszlámellenességgel is a könyv kapcsán, bár ez nem lehetett új számára, hiszen Csúcson című regénye megjelenését követően már titulálták őt iszlamofóbnak.
A regény főhőse egy negyvenes éveiben járó egyetemi professzor, Francois. Tipikus Houellebecq-i hős: rezignált, az élete sivár, ami jó benne, az a fiatalabb szeretőivel folytatott szex. De már az sem az igazi. A választást megelőzően Párizsban felfordulás lesz a két oldal, a muzulmán párt és a Marine Le Pen vezette Nemzeti Front „rajongói” között. Professzorunk először elmenekül a vidéki Franciaországba, ahol elmereng a franciaság és az élet mibenlétéről. Majd Párizsba visszatérve döntést hoz.
Engem megdöbbentett első olvasatra ez a könyv. Sokan vádolják Houellebecq-et azzal, hogy nyers módon ábrázolja a szexualitást a könyveiben. Már-már pornográfiaként. Valóban naturalista, legalábbis nem sok mindent hagy a képzeletnek, de célja van vele. A modern ember számára a szexualitás menekülés – a szerző szerint legalábbis. A vádakkal ellentétben a Behódolásban nem is a muszlim vallást, kultúrát kárhoztatja, hanem a francia társadalmat, azért, hogy mennyire értékvesztett lett: beletörődött önnön sorsába, és küzdelem nélkül feladta az értékeit, behódolt. A regény meglehetősen aktuális kérdéseket feszeget. Például azt, hogy egy jóléti demokrácia mit tud kezdeni a vallási radikalizmussal. Már ha egyáltalán tud bármit is kezdeni vele.
A Lanzarote 2000-ben jelent meg, hozzám csak 2020-ban jutott el sajnos. Emlékszem, nyár volt, és az erkélyen olvastam. Majdnem lefordultam az erkélyről a regény végén, annyira megdöbbentett és felháborított. Ebben a könyvben Houellebecq – számomra legalábbis – az emberi devianciáról beszél.
A főszereplő itt is egy középkorú férfi, aki elmegy egy nyaralásra a Kanári-szigetekre, Lanzarotéra, mert „nyaralni muszáj”. Itt hozzá hasonló emberekkel találkozik, akiket megtört az élet. Nagyon jól lefesti ebben a kisregényben a nyugati társadalom azon állapotát, amikor mindened megvan, de már semmi sem tesz boldoggá. Mégis, meg akarsz felelni a társadalom elvárásainak, legalábbis a külsőségekben. És a külsőségek tengerében az ember rettenetesen elmagányosodott és értékvesztett lett, ez a skizofrén helyzet pedig a legdurvább dolgok elkövetéséhez vezet.
Az én olvasatomban ezt az elmagányosodás-szálat gondolja tovább később, a 2010-es A térkép és a táj című művében. Ezért a könyvéért kapta meg az egyik legrangosabb francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat.
Bevallom őszintén, nagyon nehezen haladtam ezzel a könyvvel. Természetesen nem azért, mert nem jó. Csak itt már annyira fájdalmasan írja le a főszereplője életét, amely minden tehetség és siker ellenére kong az érzelmi űrtől, hogy én magam is depressziós lettem szinte.
A könyv Jed Martin, a világhírűvé vált képzőművész életét meséli el. Az emberi kapcsolatai sivárak: mind az apjával, mind a szerelmével olyan a viszonya, mint ha idegenek lennének, nem közeli hozzátartozók. A barátnőjével talán egy pillanatra volt esélye megtalálni a boldogságot, de elszalasztották a lehetőséget, és mindketten tovább élték a csilivili életüket teljesen üresen, magányosan. Ebben a könyvében a kívülről sikeresnek, fényűzőnek látszó és ezért sokak által irigyelt elit életét mutatja be, sőt még magát is beleírja a regénybe – számomra elég nyomorult figuraként. És persze a „jódolgomban mindent megtehetek, mert nekem mindent szabad” deviáns viselkedés itt is előkerül.
Houellebecq-et a nihilizmus fenegyerekének és polgárpukkaszónak tartják sokan, botrányírónak számít, pedig csak kimondja, hogy a jelenünk világa igenis beteg, és görbe tükröt tart a nyugati, főként a francia társadalom elé. Ez persze fáj nekünk, mert a lelkünk legmélyén tudjuk, hogy rólunk mond ítéletet. Hősei a nyugati jólétbe mentálisan belebetegedett emberek, akik elvesztették a valódi értékeiket, a hitüket, és akik a nihilizmusba és/vagy a szexualitásba menekülnek a végtelen magány és a kiszolgáltatottság elől. Persze sikertelenül.
Houellebecq a modern kor krónikása, aki kegyetlenül a képünkbe vágja, hogy beteg korban élünk. Szerintem, aki ezt ma ilyen érzékletesen, mindenfajta köntörfalazás nélkül, de mégis magas irodalmat művelve ki tudja mondani, az megérdemelné a Nobel-díjat.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.