Hatalmas Agatha Christie-rajongó vagyok, és nagyon elfogult is az írónővel. Ezt fontosnak tartom már rögtön az elején leszögezni. Megvettem a Helikon Kiadó gondozásában nemrégiben megjelent legújabb novelláskötetet, amelyben 12 új Miss Marple-sztori olvasható. Csak hát kortárs szerzők tollából. És itt bennem felmerült a kérdés, hogy megismételhető-e Agatha Christie teljesítménye.

Kezdjük is mindjárt a könyv borítójával!Természetesen első ránézésre nagyon szép, igényes. De így, hogy rákerült a krimik nagyasszonyának a neve is, kicsit - hogyan is mondjam - átverve érzem magam. Persze belül már minden korrekt (leszámítva persze azt a rengeteg elütést, névelírást a történeteken belül, amelyek már viszont nagyon is zavaróak), fel vannak tüntetve a szerzők, akik egyébként kortárs krimiírók, sőt, a könyv végén pár sor olvasható is mindegyikőjükről. Nem az ő teljesítményükkel van bajom, de azt lássuk be, Agatha Christie olyan különleges hangulatot tudott teremteni az összes karaktere köré, amilyet kevesen. Amilyen csakis és kizárólag rá jellemző. Ő utánozhatatlan, egyedi. Ezzel együtt, azt kell mondjam, egy-két novella nagyjából eltalálta azt a hangulatot, ami St. Mary Mead leghíresebb lakójának történeteit áthatja. De mégsem ugyanaz.

Maguk a történetek egyébként jók voltak és csavarosak, talán ha kettő volt olyan, amelyik egy Christie-n edződött krimirajongónak gyengécske volt. A felkért szerzők próbálták követni azt a hagyományt is, hogy a furfangos történetekbe korabeli társadalmi problémákat vagy eseményeket szőtt bele a szerző. Gondoljunk csak a Gyilkosság az Orient expresszen című klasszikusra, amelyben a történet "ihletője" a Lindberg-bébi elrablása volt. Azt is tudjuk, hogy nem nagyon volt elragadtatva a korabeli angol arisztokráciától sem, és ez sokszor visszaköszön azokban az esetekben, amelyeket híres nyomozói oldanak meg. De valahogy az nem érződik olyan szájbarágósnak, mint az ebben a kötetben szereplő novellákban például a metoo, a zöldkérdések és a rassziszmus. Az természetesen jó, hogy a könyv reflektál a világban történő eseményekre, felvetődő problémákra, mint ahogy Christie is tette, de ez már néha egy-egy novellában rendkívül tolakodó volt a Christie-féle finom utalásokhoz képest.

Bennem felvetődött egy esztétikai kérdésnek is beillő gondolat, mégpedig az, hogy ha egy kortárs író ír egy Miss Marple- vagy egy Poirot-történetet, az vajon Miss Marple- vagy Poirot-történet lesz-e? Szerintem nem. És egyáltalán nem a kortárs szerzők kvalitása okán, hanem azért, mert ezeknek a karaktereknek a világát és jellemrajzát csakis és kizárólag Agatha Christie tudta megragadni, mivel az ő fantasztikus, utánozhatatlan képzeletéből születtek.

Egyszeri kísérletnek nem volt rossz, és bevallom, jól szórakoztam a könyv olvasása közben, de valami furcsa, kesernyés íz mindig maradt a novellák után, még a legjobbak után is. Mindegyiket a régi, az eredeti és hamisítatlan Miss Marple-történetekhez hasonlítottam.

Tudom, hogy nagy megtiszteltetés egy mai írónak, ha felkérik, hogy egy legendás előd karakterét írja tovább, de véleményem szerint ez felér egy hullarablással. Ami most St. Mary Meadben esett meg.