Kedves Olvasó!

Friss hír, hogy Virginia Woolf Világítótorony című regényét az angol Vintage kiadó egy közleménnyel látja el, mely szerint a kiadó ugyan az eredeti Woolf-szöveget közli, „de ez nem jelenti azt, hogy támogatja a benne található kulturális reprezentációkat vagy nyelvezetet”. Hasonló lépést tervez az amerikai Penguin Random House is Hemingway Fiesta című könyvével kapcsolatban.

Salman Rushdie-tól Tom Hanks-ig nagyon sok író és közéleti személyiség emelte már fel a szavát a legújabb őrület ellen, mely az angolszász világban söpör épp végig. A könyvátírásokra gondolok. Mivel magam is aggódva, olykor kifejezetten bosszankodva figyelem ezeket a híreket, most szeretném megosztani a véleményemet Veled. Mert van. Elég határozott. De természetesen vitatkozhatsz velem, ha te máshogy látod a dolgot.

Egészen elképesztőnek tartom, amit ezek a kiadók művelnek olyan klasszikus alkotásokkal, mint például Agatha Christie vagy Roald Dahl regényei. Az angolszász kiadók egészen egyszerűen átírják ezeket a könyveket „a mai olvasóközönség számára” nem megfelelő szóhasználat miatt, vagyis azért, mert úgy gondolják, hogy egy-egy jelző, kifejezés érzékenyen érintheti a mai olvasókat. Például Dahl Charlie és a csokigyár című művéből az „irdatlanul kövér” August Gloop az átírás után már csak „irdatlanul nagy”.  

Agatha Christie számos regénye esett áldozatul ennek a „divathullámnak”, elég csak a Tíz kicsi néger (Ten Little Niggers) című klasszikusra gondolni, amely már a magyar könyvesboltokban is Mert többen nincsenek (And Then There Were None) címmel kapható. Azt tegyük hozzá gyorsan, hogy adott esetben egy-egy szerző jogörököse kérheti a szövegváltoztatást a vele szerződésben lévő könyvkiadóktól (amint ez az említett Agatha Christie-regénnyel is történt). Ha ezt megteszik, akkor a kiadó köteles a változtatást végrehajtani. 

Számomra ez teljességgel elfogadhatatlan!

Hogyan lehet számonkérni egy ma már klasszikusnak számító szerzőn, hogy 80-90 évvel ezelőtt nem a mai „PC”-jelzőket használta? Csak egy példával hadd éljek! A múlt héten volt Margaret Mitchell klasszikus regényének, Az elfújta a szél megjelenésének 87. évfordulója. (1936. június 30-án jelent meg.) Ebben a könyvben az elkényeztetett déli úrilány, Scarlett O’Hara és Rhett Butler szerelmi cívódásához a rabszolgatartó Amerika és a polgárháború, valamint az azt követő káosz adja a kulisszát, illetve a történelmi kontextust. Az új kiadás kapcsán ezt a művet is ellátta a brit kiadó egy közleménnyel, amelyben megmagyarázzák a mai olvasóknak, hogy az adott szóhasználat, a sztereotípiák a műben megjelenő korra voltak jellemzők. Bocsánat, de felvetődik bárkiben is, hogy ez nem így van?!

Ez még ugyan egy fokkal jobb, mint átírogatni szavakat, mondatokat, bekezdéseket egy-egy műben, de engem igazság szerint ez a gyakorlat sért - mármint, hogy a számba rágják, hogy ez ma már nem uralkodó nézet. Igen, el tudom magamtól is dönteni, köszönöm, nem vagyok ennyire műveletlen! Felvetődött bennem a kérdés, hogy egyáltalán, ha átírogatják a klasszikus műveket, akkor azok még ugyanazok a művek maradnak? Úgy értem, a szerző nyilván nem véletlenül ezeket a szavakat használta, illetve ha meg akarod ismerni az adott kort, amikor a mű íródott vagy amelyben játszódik, akkor ahhoz hozzátartozik az az eredeti szóhasználat is, amelyet a könyv írója használt. Mint ahogyan az sem véletlen, hogy az írók pont ahhoz a témához nyúltak a könyvükben, amihez. Szerintem a témaválasztás is sokat elárul az adott korról, vagyis arról, hogy milyen társadalmi problémák foglalkoztatták a művészeket. És bizony ezen problémák leírásához szervesen hozzátartozik az eredeti szóhasználat, amivel a szerzők éltek.

Ezeket átírogatni véleményem szerint oly mértékű kultúrarombolás, sőt „hullarablás”, ami teljes joggal háborít fel sokakat.