Az elkövetkező három héten Nobel-díjas szerzők műveiről fogok írni. Az első rész az idei nyertes Annie Ernaux legnagyobb hatású könyvéről, az Évekről szól, amelyet a hétvégén elolvastam el. Kedden pedig Lévai Katalin jóvoltából volt szerencsém részt venni egy rendkívül inspiráló beszélgetésen a Márai Könyvtárban, melynek témája ez a könyv volt.  Nagyon sok érdekes gondolatot megosztottak a résztvevők. Fantasztikus volt látni, hogy ez a könyv másokat is mennyire megérintett.

Bevallom őszintén – de lehet, hogy már ki is találtátok egy korábbi posztom alapján – , Houellebecq-nek drukkoltam az idei Nobel-díj bejelentéskor, de ma már nagyon örülök, hogy Annie Ernaux kapta. Ciki vagy nem, előtte én nem is hallottam az írónőről, aki 1940-ben Normandiában született munkásszármazású családban. Szüleinek már szatócsboltja volt. Ernaux vallásos nevelést kapott. Irodalmat tanult és tanár lett. 1974-ben kezdett írni.

Az Évek idén jelent meg magyarul a Magvető Kiadó gondozásában és Lőrinszky Ágnes fordításában. Életrajzi könyv, de mégsem az. Több annál. Ernaux-t szokták a francia társadalom, a 20. századi francia történelem legjelentősebb krónikásának, a kollektív emlékezet megőrzőjének is nevezni.

Szinte minden műve önéletrajzi ihletésű. Az Évek a legjelentősebb alkotása, amellyel berobbant az irodalmi köztudatba, s amely egy egész korszakot igyekszik az olvasó elé tárni az 1940-es évektől a 2000-es évek elejéig. Bár a „mi” névmás használatával az írónő arra utal, hogy egy egész nemzedék történetét beszéli el, de mégiscsak az ő, egy elsőgenerációs értelmiségi szemszögéből beszél.

Az egyébként cselekmény nélküli regényben egy nő életébe kapunk betekintést, egészen kisgyermekkorától, az 1940-es évek elejétől követve őt és a világ változását Sarkozy elnök megválasztásáig, tehát 2007-ig. Egy-egy fénykép, egy-egy esemény villan fel a regényben, míg végül a sok emlékfoszlány összeáll egyetlen történetté.

Nekem tetszett ez a szerkezet, hogy nincs a regénynek cselekménye és szinte csak emlékekkel dolgozik, mert amikor egy embernek eszébe jutnak emlékek az életéből, azok is ilyen formában, egy -egy képként, egy-egy hangulatként jelennek meg.

Az írónő belehelyezi az életét Franciaország és a világ átalakulásának folyamatába. Ahogy a világ változik, úgy változik ő is. Ha belegondolunk, a saját életünk folyása sem független a világétól. Hatnak ránk, a gondolkodásunkra a politikai-gazdasági történések, hatnak ránk jelenleg például az ukrajnai háború borzalmai, de mégsem ez határozza meg az életünket. Igen, tudjuk, elborzadunk, dühösek leszünk, amikor a hírekben olvassuk a történéseket, de mégsem ez tölti ki minden gondolatunkat. Sokkal inkább a családunk, a munkánk, az, amit szívesen csinálunk vagy csinálnánk, ha lenne rá időnk.

Ernaux is így van ezzel. Zajlik az 1950-es években az algériai háború, amelyről tud, olvas, hall róla, de mivel a személyes életében olyan esemény történt, ami teljesen felforgatja az addigi világát, nem igazán érdeklődik iránta. De a világ és a személy mégis kölcsönhatásban van. Ernaux esetében legalábbis mindenképpen, mivel politikai aktivizmust is vállal, például a feminista mozgalomban.

Számomra fantasztikusan érzékletesen írja meg, hogy a marketing és a vásárlás, a tárgyak birtoklásának kultusza hogyan alakította ki az ún. „fogyasztói társadalmat”.

Annie Ernaux arra keresi a választ a könyvében, hogy mi is egy élet. És főleg, hogy mi marad belőle, miután a személy meghalt. Milyen nyomot hagyunk magunk után? Óhatatlanul elkezd az ember számot vetni a saját életével és átgondolni, hogy mikor milyen szerepet játszott mások életében. A későbbi generáció miként fog rá emlékezni? Mi hogyan emlékszünk a megelőző nemzedékre? Például a szüleink nemzedékére, akik például a szociálizmus sűrűjében éltek? Mint ahogy az írónő is írja: különös dolog az emlékezés.

És szerintem nagyon fontos. Ahogy idősebb lesz az ember, egyre fontosabbak az emlékek, amelyeket át kell adni a következő generációnak is, mert az ő identitásukat is meghatározza. Lehet, hogy akkor még nem fogja fel a gyerek/unoka, hogy milyen fontos dolgokról beszélgetnek a felnőttek a vasárnapi ebédnél, csak majd akkor, amikor a szülők/nagyszülők már nincsenek. De szerintem ez az élet rendje.

A könyvben nagyon sokat reflektál olyan francia kulturális eseményekre, közéleti vitákra, tévéműsorokra, amelyek áthatották az elmúlt fél évszázad ottani közbeszédét. Különösebb gondot nem okozott, hogy ezeket a vitákat én nem ismerem, mert egyáltalán nem vesz el a könyv értékéből, csak inkább egy plusz töltést ad az egésznek, gazdagítja, hiszen az írónő nem csak a saját életét örökíti meg ebben a könyvében, hanem egy egész korszakét és nemzedékét, így teljesen indokolt ez a sok kulturális utalás, hisz ezek jellemezték a kort. De azt gondolom, egyszer újra fogom olvasni a művet, viszont akkor már tudatosan, ezekre a dolgokra rákeresve az Interneten.

Tudom, hogy Annie Ernaux személye, nyilatkozatai nagyon megosztóak, és én, személy szerint nagyon sok mindenben nem értek egyet vele, de elolvasva a könyvét, érteni vélem a motivációját.

Nagyon elgondolkodtató könyvnek tartom az Éveket. Egyrészt, szerintem van egyfajta filozófiai mélysége is (mi is egy élet?), és a forma, ahogy felépíti az emlékfoszlányokból, fotókból, mára már történelmi eseményekből a kerek egész történetet, az ő történetét, egy társadalom, egy nemzedék történetét, jóllehet magán átszűrve – máshogy nem is lehet – , engem nagyon megfogott.