Kedves Olvasó!

Ez a mai egy picit rendhagyó bejegyzés lesz, abból a szempontból, hogy nem csak egy könyvről fog szólni. Persze a fő csapásirány az lesz, viszont a könyv kapcsán szeretnék megemlíteni egy filmet is, mert a témájuk hasonló, csak ugyanannak az éremnek a két oldalát mutatják meg. Annyira egy időben ért a két élmény, hogy bennem így állt össze a történet egy kerek egésszé.

De kezdjük az elején!

Nem olyan régen olvastam el Bernardo Atxaga: A magányos ember című könyvét. A regény főhőse Carlos, a volt ETA aktivista, aki két körözött ETA-tagot rejteget egy merénylet után a szálloda pékműhelye alatt. A regény 1982-ben játszódik, a focivilágbajnokság idején, ami azért fontos, mert az ominózus szállodában van elszállásolva a lengyel válogatott. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, nagy körülöttük a felhajtás. Újságírók és tévéstábok jönnek-mennek, és természetesen megjelennek az újságírónak álcázott rendőrök is. Az egész történet öt nap alatt játszódik, ez idő alatt kell Carlosnak kijuttatnia a szálloda területéről Jon-t és Jone-t. Eközben a rendőség nagy erőkkel figyeli a helyet.

A könyv narrátora Carlos, az ő szemszögéből ismerhetjük meg a helyzetet. És ami még ennél is fontosabb, sőt, ez a lényeg: az ETA-aktivista létet. Azt mondják, olvasható a sztori krimiként is, de szerintem egyáltalán nem az, legfeljebb az utolsó 20 oldalon.

Ez a regény sokkalta inkább szól létkérdésekről.

Van-e olyan, hogy volt ETA-tag? Lehet-e új életet kezdeni? Megéri-e feláldozni az életedet egy eszméért? Van-e jogod másokat, adott esetben a barátaidat, bajba, életveszélybe sodorni, hogy megments két idegent, akik még mindig a szervezet tagjai? Egyáltalán, mi előbbre való? Ha már öltél embert, hogyan tudsz elszámolni a lelkiismereteddel? Ha egyáltalán...

Nem könnyű olvasmány, legalábbis nekem nem volt az, több mint egy hónapig olvastam a 300 oldalas könyvet. Nagyon lassan halad a történet, például ezért sem krimi. Nem is a cselekmény az izgalmas, hanem Carlos belső világa, ahogy próbál elszakadni a szervezettől és normális életet élni, de a múltja és a lelkiismerete nem ereszti.

Atxaga elképesztően jól ragadja meg a főhőse szorongását, végtelen magányát a „Félelem birodalmában” – ahogyan ő hívja, ahol nincsen már családod, barátod, senkid, csak te magad vagy, és a küldetés. Döbbenetes, hogy milyen fullasztó légkört tudott teremteni Atxaga a regényben. Hatalmas teljesítménynek tartom, amit a baszk író véghezvitt, szavakkal ilyen rendkívül nyomasztó szituációt teremteni szerintem hatalmas tehetségre és pszichológiai ismertre vall. Már-már együttéreztem Carlossal, én is szorongtam. A regény elolvasása után sokáig nem tudtam szabadulni tőle.

Mivel a téma elkezdett nagyon érdekelni, megnéztem a Maixabel című filmet, amely szintén az ETA-ról szól, csak más aspektusból. (Nem mellesleg a filmnek valós alapja van.)

Dióhéjban: Maixabel Lasa férjét egy merényletben megölik. 11 évvel később az asszony beleegyezik, hogy találkozzon az egyik merénylővel a börtönben.

Talán ennyiből is kitűnik, hogy Icíar Bollaín 2021-es filmje a másik oldalt mutatja be, az áldozatok és hátrahagyott családtagjaik oldalát. Azt, hogy hogyan lehet felfogni, feldolgozni a tényt, hogy elveszíted egy szerettedet egy merényletben. Rendkívül nehéz témához nyúl ebben a filmben a rendezőnő. Csak egy példa: felmerül a felelősség kérdése: az egyik jelenetben a börtönben ülő „ex-ETA-sok” azt ecsetelik, hogy nem ők a felelősek a merényletekért, hanem a szervezet, mert ők döntötték el, hogy kit kell megölni, a szervezet rendelte el a gyilkosságokat. Ők csak végrehajtók voltak. Ennél a résznél azért felvetődött bennem egy-két kérdés, illetve gondolat. Mint például: mindig minden egyéni döntés kérdése. Te döntöd el, hogy gazember leszel, vagy nem. Te döntöd el, hogy gyilkos leszel, vagy nem. Senki más, csak te. Az ETA-tagok voltak az ETA, hiszen ha ők nincsenek fanatizálva, akkor a szervezet sem lett volna olyan erős, és nem tudott volna 60 évig fennállni, és uszkve 50 évig gyilkolni.

Tudom, nagyon nehéz kérdés ez. A Franco-diktatúra idején a baszkok igen kemény elnyomás alatt éltek. Természetesen ez ellen teljesen jogosan lázadtak fel és küzdöttek. De van egy igen éles határ az érdekérvényesítés és a terrorizmus között. Onnantól kezdve, hogy a terrorhoz folyamodsz, te sem leszel különb, mint a téged elnyomó diktátor. És innentől kezdve jogalapod sincs a jogaidra hivatkozni.

Szerintem nagyon jó, hogy megszülettek ezek a művek, mert nagyon fontos témát dolgoznak fel. Ez Spanyolország történelmének egy igen friss és véres szelete, amelyet bizony társadalmi szinten ki kell beszélni és fel kell dolgozni. Nem könnyű feladat, de ezt a két alkotást megismerve szerintem nagyon jó úton haladnak.